Prologus

~Mindenki rendelkezik egy múlttal, és abban egy árnnyal ami az idők végezetéig vele marad.~

Prologus 

Üveges tekintettel nézett előre. Kezében a medált szorongatta, felrepedt ajka még sajgott, a törött csuklója által okozott fájdalom semmi nem volt ahhoz képest amit akkor érzett. A kis ezüst medál talán már lyukat is vájt tenyerébe, de nem érdekelte. Megrögzötten szorította. Mint ha az élete múlt volna rajta, és talán így is volt. Valaki feláldozta az életét érte, hogy ő élhessen, mint ha előre látta volna a dolgokat. Képtelenségnek tartotta ezt az egészet, álmodni akart, azt akarta, hogy ez is egy rossz álom legyen, bármi csak ne a valóság. Még most is rémálmai voltak, hangokat hallott ha eszébe jutott az este és nem volt senki akinek este az ölelésében el tudna aludni. Elment, lelépett. Ott hagyta a lány a legnagyobb veszteségben, a legnagyob bajban. Senki sem tudta. A bátyára nem számíthatott, ő is gyászolt, nem akarta a saját bajával még terhelni.
Magában ismételgetett egy szót, egy érzést, ami a temetés után jelentkezett nála. Akkor fogta fel igazán mi is történt valójában. Addig nem éretette mi ez, hisz szerette, megbízott benne mindennél jobban, de ő egyik pillanatról a másikra lelépett és elhagyta őket. Bűntudata volt, a lány tudta, azért ment el mert félt tőlük. Tudta mire képesek. Elviharzott. Miatta történt, miatt halt meg, megölte a feleségét. Erre abban a pillanatban döbbent rá mikor este egyedül ült otthon a lakásban. A sötétben. Sötét dolgok kavarogtak akkor a fejében. A rabja lett a gondolatainak, bosszút akart állni. A medált is tőle kapta. Igazából maga sem tudta pontosan miért szorongatja, csak azt tudta, ha most elengedi az olyan lenne, mint ha a szeretteit, az emlékeit, Őt engedné el. És ezt nem karta. Fájt neki, mindennél jobban, de tudta erősnek kell lennie, emlékeznie kell ahhoz, hogy más legyen. Egy másik ember, akire még nem állt készen.
- Elment Kylie..nem fog vissza jönni te is tudod. - a szoba ajtajából egy gyengéd férfi hang hallatszott. A barna hajú lány oda kapta tekintetét, szemeiben úrja könnyek gyültek és aprót bólintott. Sós vízcseppek gördültek végig arcán, majd lassan földet értek. A fiú szorosan karjába zárta a lányt, úgy gondolta nem tud semmit, fordítva ez nem volt igaz. De Kylie hirtelen megszólalt, nem tudta magában tartani gondolatait, úgy érezte megfolytják.
- Tudom. Tudom az igazat. És tudom, hogy te is tudod. - rekedt, halk volt a hangja. Napok óta először szólalt meg. Declan teste megfeszült, elképedve eltolta magátol a hugát és szólásra nyitotta a száját, de Kylie megrázta a fejét, jelezve nem kell semmit mondania.
- Köszönöm. - halvány mosoly suhant végig arcán, Declan izmai elernyedtek. Sírni akart, de a huga miatt nem tette meg. Nem értette mit köszönt meg neki, úgy gondolta soha nem fogja megtudni, újra szótlan lett a lány, egy mukk sem jött ki a torkán. Szügségük volt egymásra. Tudták nehéz időknek néznek elébe amit ketten át tudnak vészelni. Csak ők maradtak. Az apjuk egy gyilkos, az annyuk meghalt egy autóbalesetben, amiben Kylie is majdnem odaveszett. Ami nem is baleset volt. Dúlt bennük a gyász, a fájdalom és a düh. A düh, ami gyűlölettel keveredett és megmérgezte a lelküket.
- Te is megesküdtél ugye?- ez inkább kijelentésnek hangzott mint sem kérdésnek, de benne volt a bizonytalanság. Erre csak aprót bólintott, utat eresztve a könnyeinek. Nem akart megszólalni. Feleslegesnek érezte. Csak sikítás jött volna ki rajta.
A két tesvér ott ült az ablakpárkányban, egymás karjai közt, összetörve és érezték itt elkezdőtt. Elkezdődött az amitől annyian rettegtek. A kulcsot Kylie nyakába akasztotta és nem vette le többé . Ez a életüket jelentette, a túlélésüket és a vesztüket. 

Tudták a sötétség lassan beszippantja őket, és ha a sötétség elnyel, onnan nem menekülsz többé. Csak a halál válthat ki onnan